Nem értettem túl sokat a zenéhez, el tudtam dönteni, hogy mi a jó és mi nem. Ez pedig határozottan jó volt, bár kicsit még bátortalanul csengett, úgy vettem észre, hogy a srácok bátorítják egymást, és ez tetszett. Bizonyára sokat gyakoroltak és dolgoztak egyetlen élő showért is. Végigültem a próbát, igyekeztem én is lelket önteni beléjük, bátorítottam őket, de aztán délután mindenkinek szabadprogram volt, így én is elszabadultam. A stúdió előtt váltunk, a srácokat várta a kisbusz, értem pedig jött a taxi. Hazáig azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem kérdezgettek többet rólam. Biztosan tudták ki vagyok. Egy pillanatra elkaptam azt a felismerő csillanást Zayn szemében, ettől pedig elszégyelltem magamat. Nem akartam, hogy az alapján ítéljenek meg, aki voltam. Nem voltam egy szent, de nem is éreztem magamat rossz embernek, pusztán olyannak, aki rosszat tett. Amint beértem a lakásba az első dolgom volt letusolni, közben pedig lehallgattam az üzeneteimet, a legtöbbje az érdektelen felületes iskolai „haveroktól” jött, a legtöbb haszonleső banda volt, abban a reményben lógtak velem, hogy a társaságomban bekerülnek valamelyik „nívós” pletykalapba. Csalódást kellett nekik okoznom, teljesen normális, eltűnt és elunt sztár voltam, unalmas, normális élettel. Azonban volt két fontosabb üzenetem is, az egyik a gyámomtól jött, kissé aggódó stílusban közölte, hogyha nem hívom vissza a mai napon, akkor kénytelen lesz berontani, a másik pedig Zayntől jött. Azonnal kiugrottam a zuhanyzóból, magam köré csavartam a törülközőt és már tárcsáztam is a megadott számot. Három csöngés után vette fel.
- Szia, reménykedtem benne, hogy jól írtam le a számodat, Simon adta meg.
Hát persze, örültem, hogy hallom a hangját, bár fogalmam sem volt mit akar, mivel az üzenet ezt az információt nem tartalmazta.
- Arra gondoltam, hogy, a srácok buliznak itt a házban, de nem igazán van most hozzá kedvem, nincs kedved sétálni egyet?
Azonnal beleegyeztem még lelkesedtem is a dologért. Megbeszéltük, hogy találkozunk a belvárosban, úgyhogy gyorsan magamra kaptam egy ruhát, farmerkabátot, valamennyi sminket, a hajam katasztrófa volt, úgyhogy nem is próbálkoztam, és már indultam is. Pont időben értem oda, ő már ott várt, zsebre vágott kezekkel, lezseren bámulta a cipőjét, majd mikor észrevett, megajándékozott, azzal a rossz fiús mosolyával.
- Remélem, nem vársz régóta.
Válasz helyett csak szórakozottan megrázta a fejét, majd elindult én pedig melléérve követtem. Nem volt szükség arra, hogy összehangoljuk a lépteinket, könnyedén igazodott hozzám, amiért hálás voltam, mivel utálok sietni. Rövid ideig csöndben haladtunk egymást mellett, majd mikor a Big Benhez értünk, kisvártatva megszólalt.
- Mikor hazaértünk rád kerestünk a neten. A srácok nem hitték el, hogy te vagy az a lány. Nagy balhé volt ám belőled, a hírek is adták meg minden.
Felsóhajtottam, hát kezdődik. Idegesen tördelni kezdtem a kezemet, ő pedig kivette a zsebéből a kezét könnyedén az enyémre tette megvonta a vállát, majd mikor abbahagytam a ropogtatást, el is húzta.
- Ettől még nem vagy rossz ember, nem fogunk ítélkezni, ha ettől tartasz.
- Nem tartok tőle, inkább csak..tudod, furcsa, a múltad mindenhová elkísér, és én gyakran érzem azt, hogy az enyém nem hogy kísér, hanem a vállamat rázza, és mindig visszaránt. Fogalmam sincs, hogy adhatnék nektek szakmai tanácsokat, amikor én ezt az egészet bebuktam.
Hosszú ideig hallgattunk, kezdett hűvös lenni, fogalmam sem volt mennyi az idő, de mire észbe kaptam, már a lakásom ajtaja előtt álltunk.
- El tudod mondani, mit ne csináljunk.
Valóban, ez is több mint a semmi, de kevesebb, mint amit reméltek. Hálásan rámosolyogtam, a lámpa fényében pedig láttam, hogy ő is ugyanígy tesz. Odahajolt, adott egy puszit az arcomra, majd sarkon fordulva otthagyott, a gondolataimmal. Ez most tényleg megtörtént? Hogy jutottunk haza? És vajon honnan tudta hol lakom...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése